Furcsa dolog a hallgatói érdek. Magában a szókapcsolat jelentése viszonylag egyszerűen értelmezhető, azonban a fogalmak tartalma felől folyamatosan viták generálódnak a felsőoktatás szereplői, a rendszer egykori vagy jövőbeni igénybevevői között. Az egyetlen, ami ezekben a csoportokban közös, hogy bármelyikük képes a saját érdekeik figyelembevételével hivatkozni rá, csakhogy rövidtávú boldogulásukat, egzisztenciájukat, politikai törekvéseiket sikerre vigyék. Persze ez még nem volna meglepő, azonban egyes intézményvezetők, oktatók és politikusok olyan gyakran változtatják meg álláspontjukat, hogy azt már követni is képtelenség. Egy dolog közös azonban az elmúlt 20 év megszólalóiban: a felsőoktatás minden baja az alulfinanszírozottságból adódik.
A finanszírozás hiányosságairól már rengeteg szó esett a médiában, ezt a bejegyzést nem is ennek a témának kívánom szentelni. Sokkal inkább zavar az a jelenség, amikor általam is jól ismert egyetemi oktatók saját magukat kívánják a hallgatói érdekek legfőbb letéteményesként feltüntetni, szakmai kompetenciájukat és személyes ismertségüket kihasználva odaállnak a hallgatói érdekvédő mozgalmak mellé/elé, és onnan kiabálnak az éterbe - kvázi hallgatói jogvédőként - hangzatos mondatokat. Ne értsen félre senki: magam is azt gondolom, hogy a kormányzati érdekeknek alárendelt felsőoktatási átalakítások nem szolgálják a felsőoktatás javát és fejlődését. Azonban az alapvető hallgatói érdekeket nem kizárólag az egyetem falain kívül kell megvédeni, hisz gondok vannak kapun belül is.
Olyan oktatói nevek merülnek fel időről időre tehát a felszólalók között, akik egyébként oktatási tevékenységük ellátása során a legalapvetőbb szabályokat sem tartják be. Az intézményi szabályzatok egyes rendelkezései nemcsak a hallgatók működését hivatottak keretek között tartani, a legtöbb esetben (például a vizsgameghirdetés szabályai során) az oktatók számára is tartalmaz kötelezettségeket. Persze ha az universitas polgára mégsem folytat jogkövető magatartást tanulmányai során, akkor csak a katedra egyik oldala számára tartalmaz szankciókat is ugyanez a szabályzat. Ezt használják ki ugyanazok az oktatók, akik később szemrebbenés nélkül tüntetik fel magukat a diákság problémáira érzékeny szószólóként.
Pedig a hallgatói érdekek szolgálata számukra volna a legegyszerűbb. Nem kellene nagy ívű koncepciókat gyártani hozzá, nem kellene több órás felkészülés után tudományos szimpóziumokat tartani a kérdésről, nem kellene milliárdokat fordítaniuk hosszú távú koncepciók kidolgozására. Van néhány jóval egyszerűbb javaslatom:
- Elegendő vizsgaidőpont kiírása a vizsgára jelentkező hallgatók létszámának figyelembevételével. (És akkor nem kellene ölre menni egy-egy jobb időpontért, ráadásul nem torlódnának össze az időpontok a vizsgaidőszak elejére csak azért, mert a tanár már lefoglalta a horvátországi apartmant június 18-tól.)
- Tantárgyfelvétel előtt közölni a hallgatóval a kurzus tartalmát, a feldolgozandó kötelező- és ajánlott irodalmat és a számonkérés módját. (És akkor biztosítva lehetnének a folyamatos felkészülés feltételei, nem kellene az egyes könyvtárakban közelharcot vívni a ritkább jegyzetekért.)
- Elegendő helyet meghirdetni a kötelező kurzusokra. (És akkor nem kellene rohangálni a tanszékekre, TO-ra, hogy a mintatanterv előírásainak meg tudjon felelni a diák.)
- A fogadóórákat a szabályzatban előírtak szerint kellene megtartani. (És akkor a hallgató egy pillanatra úgy gondolná, hogy tényleg az oktató partnere a tudományos ismeretanyag megszerzésében, nem pedig zavaró tényező a saját egyetemén.)
- A szakdolgozati konzultációk színvonalának és gyakoriságának emelése. (És akkor nem kellene a hallgatóknak saját kútfőből és teljesen önállóan megírni (általában) életük első tudományos publikációját. Pedig a konzulens szó jelentéséből nyugodtan kikövetkeztethetőek az oktatói szerepvállalás lényeges elemei.)
- Az egyes oktatók közötti viták ne legyenek befolyással a szakdolgozatok értékeléseire. (És akkor nem fordulhat elő olyan helyzet, hogy a diák oklevelében azért szerepel a közepes szó, mert a konzulens és az opponens immáron több évtizede késhegyre menő vitát folytat egymással.)
Volna még javaslatom természetesen, azonban nem is részletezném tovább a vágyaimat. Sőt tulajdonképpen röviden is összefoglalhatnám kéréseim:
Tisztelt oktatók és egyetemvezetők! Kérem, hogy az önök részvételével hozott egyetemi szabályzatok rendelkezéseit tartsák be! Most a kormány tevékenységén keresztül önök is megtapasztalhatják, hogy milyen érzés a szabályok sajátos értelmezése és be nem tartása. A hallgatóságot nem az zavarja, ha nehéz megfelelni a számonkérés során, ha hatalmas ismeretanyagot kell elsajátítani viszonylag rövid idő alatt. Ezért jöttünk, ezeket a követelményeket akarjuk teljesíteni. Ehhez feljebbvalóként, segítőként, partnerként és barátként tekintünk önökre, nem pedig ellenségként.
Azonban a kiszámítható ellenség is sokkal jobb, mint a kiszámíthatatlan barát!
